Hogyan lesz valaki Finnországban gyermekgondozó? Számomra nem ez volt a kérdés, mivel már a nyelviskolában is tudták rólam, hogy óvodában szeretnék dolgozni, és közölték, hogy ehhez a gyakorló ápoló (finnül: lähihoitaja) képzést kell elvégeznem. Oké. Beadtam a jelentkezésem 2 helyre, elmentem a felvételire április elsején (a nővérem aznap volt 40 éves, én meg holmi felvételire mentem a buli helyett), a másodiknak megjelölt helyre fel is vettek, és augusztus végén elkezdtem a sulit. Persze sem a felvételi, sem a suli nem volt ennyire „sima liba”.

Pár szó a felvételiről. Először is, egy nappal a középfokú finn nyelvvizsgám előtt volt, szóval gondoltam, ha más haszna nincs, legalább gyakorlok a másnapi nyelvvizsgára. Másrészt, fifikásan előre megérdeklődtem, milyen feladatok lesznek a felvételin egy, már a képzésre bekerült cseh barátnőmtől, akivel egy korábbi nyelvtanfolyamon találkoztam. Így például azt előre tudtam, hogy majd kell írnom egy fogalmazást ÉN címmel (ezt fejben előre átgondoltam, mit írnék). Ezen kívül 30%-ban matek feladatok vannak, 70%-ban pedig pszichológiai tesztek és egy 15 perces interjú is. Reggel 8-tól délután 2-ig. Minden túlzás nélkül a végén, mikor záróakkordként elémtettek egy tesztet, ahol 250-300 állításról kellett eldönteni, hogy igaz vagy nem rám, majdnem kifordultam a teremből. Főleg, mert a matek sem volt sosem az erősségem, és persze mindenre adott hosszúságú (rövidségű) időnk volt csak. A pszichológiai tesztek durván 60%-át értettem csak, az akkori nyelvi szintemből kifolyólag.

Ezek után főleg meglepett, mikor az első tanítási napon a finn anyanyelvű csoporttársaim arról beszélgettek, hogy van, aki négyszer, a másik meg hatszor ment el felvételizni, mert nem került be. (Nem mertem szólni, hogy én elsőre, gyertek, pacsi) Akkor is, és sokszor utána is azon gondolkodtam, hogy azt vajon ki döntötte el, hogy én a nyelviskolából egyenesen jöhetek ide? Méghogy Amerika a lehetőségek országa...

Az alapozó év három tantárgyat foglal magában, a nevelés segítése (az elmélet után 6 hét óvodai gyakorlattal), a rehabilitáció segítése (elmélet+6 hét gyakorlat valamilyen rehabilitációs intézményben, vagy idősek otthonában), és az ápolás és betegellátás (elmélet, majd 6 hét leginkább idősek otthonában). Ebben a sorrendben, ahogy a finn mondja puha landolás, vagy földet érés, az ovi olyan kis kellemes hely belerázódni ebbe az ápolói, segítői szakmába, a cuki kis gyerekekkel. Én erről a puha landolásról mit sem tudtam, mivel a mi csoportunk (kb.40-en kezdtük el a tanfolyamot) visszafelé haladt, szóval mi megkaptuk elsőnek a rehab segítés és az ápolás, betegellátás elméleti részét, majd mehettünk is 12 hét gyakorlatra ebben a két témakörben.

Az iskola épülete ahol megkezdtük a tanulmányainkat. Régen kórház volt (1910 és 1963 között működött), a tanáraink itt élő kísértetekről is meséltek

Az elméleti órákon sokszor az volt a furcsa, hogy „most tényég erről beszélünk, vagy félreértelmezek valamit abból, amit a tanár mond?” (pl. hogy az ápoltak szobáiban legyen nagy ablak, hogy bejöjjön a fény, és legyen szép dekoráció, hogy jobb kedvük legyen tőle). Máskor meg elámultam, hogy mennyire hasznos pl. azt megtanulni, hogyan dolgozhatunk ergonómikusan, milyen technikával mozgassunk egy (akár magatehetetlen) beteget, hogy a mi derekunk ebbe nem menjen tönkre fél év alatt. Az oktatási rendszer sajátossága továbbá, hogy sok a projekt valamint a párban, csoportban dolgozás, és a kiadott feladatoknak nincs egyetlen objektív jó megoldása, maximum először azt kell elmondani, hogyan, milyen nézőpontból álltunk neki a megoldásnak. És általában prezentálni kell a munkánkat az egész csoport előtt, nem csak úgy beadjuk aztán a tanár vagy elolvassa, vagy nem. Itt az egész csoport végighallgatja, megbeszéli, hozzátesz az elhangzottakhoz. A vizsgáknál szintén együtt dolgozunk. Kétszer volt olyan matematikai (gyógyszer adag számolás) vizsga, amit egyes egyedül írt mindenki, és egyszer egy gyógyszer használati alapelvek vizsga; minden másból csoportban vagy párban vizsgáztunk le. Anatómiából lehetett választani, hogy vizsgázunk párban, vagy egy 20 kérdéses beadandót írunk meg 2-3 hét alatt.

Érdekes volt egyébként az is, mikor gyakorlati dolgokat tanítottak (még a suliban), például a helyes kézmosást, vagy az injekció beadást. Kézmosásnál UV lámpával mutatták meg, milyen részeket hagytunk ki, így örökre megtanultuk mire kell figyelni. Injekciót saját magunknak és a társunknak is be kellett adni. Persze nem lőttük be egymást, mindig csak fiziológiás sóoldat volt a fecskendőben. Nekem nem okozott nagy nehézséget, de láttam olyat, aki totál rástresszelt és sírt, hogy magát meg kell szúrni és nem volt képes rá. (Az oviban is vannak olyan munkatársaim, akik nem adnak be pl.inzulint adagoló tollból, nem képesek rá, félnek.) Volt, ami vicces és tanulságos volt egyszerre, például mikor egymást kellett megetetnünk, hogy tudjuk milyen érzés etetve lenni, ezen keresztül megtudjuk, hogyan lehet helyesen etetni.

Durván 3 hónap iskolában ülés után bekerültem Észak-Európa legnagyobb idősek otthonába a Horog-félszigeten, ami sokak szerint Tampere legszebb része. Ez az intézmény 12 épületet foglal magában, ahol közel 1000 időset lát el, 35 osztályon, közel 450 ember (ebben benne vannak a takarítók és konyhások is, nem csak az ápolási munkát végzők). Először az ápolás és betegellátás tárgyból kellett gyakorlati vizsgát tennem, ami a képzés legösszetettebb és legnehezebb része. Nem fogom szépíteni az 1-2-3-as (akkori, ma már 5-ig megy) értékelési rendszerben másfelest kaptam… volna, ha lett volna ilyen, így a csodás 1-es, vagyis (éppen) megfelelt virít a hivatalos papírjaimon. Nem vagyok rá büszke.

Az idősek otthona Koukkuniemi-ben, azaz a Horog-félszigeten

És, itt kell most kitérnem a finn rendszer másik sajátosságára, az önértélésre (finnül: itsearviointi), valamint az elvégzett munka leírására, amit papíron dokumentálni is kell. Ezt a gyerekek olyan 10 éves koruk körül elkezdik megszokni, megtanulni az általános iskolában. Év végén megkérdezik őket egy rövid kérdőívben, hogy hogyan látják, hogyan értékelik az elmúlt tanévet, milyen, mennyi munkát végeztek el. Én ezt megkaptam első ízben, 37 évesen egy 13 oldalas dokumentum formájában, olyan szakmai szövegezéssel, hogy az anyanyelvi finnek is felsírtak, a gyakvezetőinkkel együtt. Nem viccelek, a kitöltött dokumentum olyannyira hivatalos, hogy az oktatási minisztériumba ment tárolásra, ahol a miniszter bármikor belenézhet. Azt hiszem nekem ezen papírok kitöltése okozta a legtöbb nehézséget az iskola kapcsán, maguk az elméleti és gyakorlati részek nem tűntek annyira megterhelőnek.

A rehabilitáció segítése tárgyra megkaptam a kettest. Itt már azért jobban képben voltam, mégis mi mindenről és milyen mélységben kell számot adnom. Nem beszéltem még a gyakvezetőkről, akiket árnyékként kell követnünk az adott helyen, és tőlük ellesni, megkérdezni mindent a szakmáról, a tárgyról, amit éppen teljesítünk. A vizsga egy egész héten át zajlik, ami alatt az elméleti és a gyakorlati tudásunkról is számot kell adnunk, az értékelő gyakvezetőnek (aki akkor még másik dolgozó volt, nem ugyanaz, aki a gyakvezető). Én azt hiszem ezen az első helyen elvesztem a gyakvezetők között. Alapból kettőt kaptam, akikből az egyik túl szigorú és szőrözős volt (nem én mondom, az osztályon dolgozó másik ápoló mondta, aki szintén az ő tanulója volt), a másik meg egy igazi olasz mamma (az élete felét ott töltötte), aki meg harsány, minden jó úgy, ahogy van, és take it easy, gyere megölellek. Ehhez jött egy sok szempontból tökéletes értékelő gyakvezető, aki a szárnyai alá vett és talán többet tanított, mint a másik kettő együttvéve. Azért nyilván fújt egy nagyot, mikor megtudta, hogy nem ápoló leszek, hanem gyermekgondozó :) Összességében ez a két tantárgy, így kezdésnek nem maradt meg a legjobb élményként, sem a hely maga ahol teljesítettem. (Spoiler, a korona alatt visszakerültem ide dolgozni, 3 hétre, de erről majd később).

A csoportunk eljutott végre a könnyű részhez, a nevelés segítése tárgyhoz, én meg oda, amiért ténylegesen idejöttem, sőt közben még ki is tavaszodott. A 40 fős csoportunk egy kissé megcsappant, volt, aki azért hagyta abba, mert előre tudta, hogy az alapév után nem indul az a szakosodás, amit ő szeretne. Egy másik csoporttársam depressziós lett, és volt, akinek olyan komoly térd műtéte volt, hogy a lábadozás miatt inkább megszakította a tanulmányait egy időre. A csoportunkhoz két „ofő” is volt rendelve, akik a rájuk jutó 15-18 tanuló ügyes-bajos dolgait intézték, és évi kétszer személyesen elbeszélgettek mindenkivel. Engem még arról is megkérdezett az első beszélgetésen az ofőm, Minna, hogy hogy érzem itt magam, be tudtam-e illeszkedni. Mondtam neki, hogy nincs túl sok közös témám a csoporttársaimmal, gyerekem, kutyám, de jelenleg még párom sincs, valamint olyan gyorsan beszélnek finnül, hogy esélyem sincs bekapcsolódni a beszélgetésbe, de kösz a kérdést. Ő egyébként megdicsért mennyit javult a finnem, miután 3 hónapig nem látott (mert én az idősek otthonában voltam).